
Igaz rád ez a mondat?
Rám is.
Évtizedekig életem úgy, hogy tojáshéjakon lépkedtem, igyekeztem mindenhol, mindenkinek megfelelni.
Ha egy társaságban csak nekem tért el a véleményem, akkor azt nem tettem szóvá, nehogy bármi gond legyen belőle.
És a célom végülis elértem: nem volt konfliktus az életemben.
Legalábbis külső, kézzelfogható biztosan nem.
De belül, anélkül, hogy tudtam volna, szétfeszített a düh. A viselkedésem is megváltozott, elkezdtem szarkasztikus lenni, viccesen "beszólogatni" vagy vulgárissá váltam, esetleg sokat panaszkodtam arról az adott helyzetről. Akkor még nem tudtam, de így jött ki belőlem az, hogy rosszul érzem magam azért, mert nem adtam hangot a véleményemnek.
Ilyen passzív-agresszív módon reagáltam, ami nem tett jót sem nekem, sem az adott kapcsolatnak. Inkább csak egyre mélyebbre süllyedtem.
Mikor elkezdtem az önismerettel foglalkozni 9 éve, akkor ébredtem rá, hogy van lehetőségem felvállalni a gondolataimat úgy is, hogy nem kell feltétlenül konfliktusba keverednem miatta.
Megismertem magam, hogy mire milyen helyzetben hogyan reagálok, mik a piros gombjaim és amikor ezek "benyomódnak" akkor mik a reakcióim. Érdekelt, hogyan működnek mások, így abban is elmélyedtem és elkezdtem megérteni, hogy miből fakadnak a gondolati különbségek, így egyrészt empatikusabb lettem, másrészt már tudom, hogy másik miért reagálnak úgy, és tudom, hogyan kezeljem a helyzetet, hogy én is kifejezésre juttassam a véleményem és ne egy nagy elnyomásban éljek.
Ha ez nem lett volna, akkor szerintem még mindig titkárnő lennék két diplomával, önbizalomhiányosan. Irigykedve figyelném, ahogy a környezetemben mindenki megvalósítja az álmait és halad előre, és borzasztóan utálnám az egész világot és magamat, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Azt se tudnám mit akarok, miben vagyok jó és ezt hogyan tudom előnyömre formálni, mert addig így éltem.
Leírhatatlanul hálás vagyok, hogy akkor az önismereti utat választottam, mert egy transzformáción mentem keresztül. Ez az út még mindig tart.
Ha tehetem még mindig kerülöm a konfliktust, de ez most már tudatos választás, nem kétségbeesett menekülés és rettegés, hogy te jó ég, csak nehogy valami gond legyen, mert már tudom kezelni, már bele merek és bele is tudok állni. Attól nem szeretem, de, ha a szükség úgy hozza, magabiztosan megteszem.
Már hiszek magamban, tudom, hogy mire vagyok képes és mire nem. Én is a céljaim megvalósításán dolgozom, haladok előre az életemben és azért teszek nap, mint nap, hogy azt életet éljem, amilyet elképzeltem magamnak és úgy érzem, hogy nagyon jó úton vagyok.
Hiszem, hogy mindannyian megérdemeljük, hogy legyenek álmaink, céljaink, és azokat valóra váltsuk. Nagyon szerencsés vagyok, hogy ebben támogathatom az ügyfeleimet, ugyanannyira örülök a sikereiknek, mintha én értem volna el. Mikor valami nehézségbe ütköznek, akkor én is ugyanúgy izgulok velük, hogy túllendüljenek rajta és persze támogatom őket abban, hogy minél előbb megtalálják a saját megoldásaikat erre.
Minden ügyfelem kivételes és értékes ember és egy csodálatos utat tesznek meg. A többségük ugyanúgy fél a konflitkustól, mint annak idején én. Azt vettem észre sokan emiatt olyan mélyre temetik magukban az álmaikat, céljaikat, hogy azt gondolják nincs is nekik. De szépen lassan, ahogy felszabadítjuk a tudatukat ezek alól az elnyomó gondolatok alól, kirajzolódik, hogy mennyi értékük van, és mennyi megvalósítani való cél szunnyad bennünk, amiknek a megvalósításán kezdünk dolgozni.
Hiszem, hogy te is képes vagy megtanulni kezelni ezt a konfliktussal kapcsolatos félelmet és teret engedni a céljaidnak. Lehet, hogy szükséged van egy lökésre, de ez csak azt jelenti, hogy végre a kezedbe vetted az életedet és teszel magadért.
Hidd el, menni fog! Hajrá.

introvertált önérvényesítő nők mentora